Kalafina – Seventh Heaven

Nyelv: Japán
Műfaj: Pop
Megjelenés: 2009. március 4.

01. overture
02. oblivious
03. love come down
04. Natsu no Ringo
05. fairytale
06. ARIA
07. Mata Kaze ga Tsuyoku Natta
08. Kizuato
09. serenato
10. Ongaku
11. Ashita no Keshiki
12. sprinter
13. Kimi ga Hikari ni Kaete Iku
14. seventh heaven

Amikor először olvastam az album címét, felvetődött bennem a kérdés, hogy lesz-e tényleg ennyire jó? Mert merész dolog csak úgy 7. mennyországként elnevezni valamit, főleg, hogy ennek jelentése is van, Persze nagy aggodalomra nem volt ok, ha már Kajiura Yuki neve kötődik hozzá, annyira csak nem lehet rossz. És tényleg nem, a címhez mérten, amit ezzel ígértek, ha nem is teljes mértékben, de megkaptuk. Egyelőre csak a 3 tagú Kalafinától, mert Maya mint kiderült a tanulmányai miatt van jelenleg távol. (Nem lehet eleget KY-t dícsérni, de ez is csak azt bizonyítja, hogy ugyan hosszas válogatás után, de nagyszerű érzékkel képes kiválasztani a különbözö “projekt-csapatok” tagjait, hogy a munkáit tökéletesítsék.)

Az album nyitódala, az “orverture” egy titokzatos és nyugodt hatást kelt. A távolból hallatszódó hullámok és a három lány harmónikus hangja, illetve a hárfa fantasztikus összehangot alkotnak, amitől – én legalábbis – képes lennék órákig elhallgatni ezt a számot, annak ellenére is, hogy alig több, mint másfél perces. Tökéletes indítója az albumnak, és nagyszerű átmenet annak következő dalába, mely az “oblivious”. Aki nem tudná, ezzel a dallal debütált tavaly januárban az akkor még csak két tagú Kalafina. Az intro és ez a dal majdhogynem összeforr, annyira megegyezik előbbi vége és utóbbi eleje, szinte alig észrevehető a kettő közti különbség, és szintén elmondható, hogy az “oblivious” tovább viszi az előtte hallott cseppnyi kis titkozatosságot is, azonban már jóval lendületesebb, és máig az egyik legjobb Kalafina szám, a legjobb kislemezről. (Itt azért kicsit pontosítok, mert a Re/Oblivious nekem most is jobban bejön.)

Ezután érkezünk el a “love come down”-hoz, ami egy egészen kellemes csalódás, és egyben valami új, amit tőlük még nem hallottunk. (Szándékosan nem írom ide Yuki nevét, hanem csak a Kalafina kislemezekre alapozok, mert biztosan van korábbról már ilyen száma valamelyik lemezen, de így most hirtelen nem tudnék egyet se mondani.) A dalnak van egy kis retro-s hangzása, amihez középtájt járva egy kis hegedűszóló is bekapcsolódik. Az új számok közül talán erre mondanám, hogy a legjobban tetszett, de akárhányszor meghallgattam a többit is, mindig arra a következtetésre jutok, hogy egyik sem rosszabb a másiknál.

A “Natsu no Ringo” szintén újnak nevezhető az eddig megjelent számokhoz képest, és a “love come down” után egy érdekes húzás. Mármint az, hogy így, egymás után kerültek rá a lemezre. Az akusztikus gitárral és a néha felszólaló fuvolával kísérve kicsit a régi szüreti bálokat idézi, vagy legalábbis nekem egyből ez jutott eszembe róla. A lassabb számaikhoz viszonyítva még talán ezt mondanám az eddig legkiemelkedőbbnek.

A “fairytale” és az “ARIA” már korábbi kislemezeken megjelentek, és túl sok mindent nem kívánnék róluk mondani, mert akkor sem repestem értük. Az “ARIA” még csak-csak elmegy, de a “fairytale”-ről a véleményem továbbra is tartom, hogy hosszú távon monoton, de jól reprezentálja a karácsonyi hangulatot, és végül is ez volt a cél vele.

Ha valaki netán az album felénél már azt hitte, hogy több meglepetést nem tartogat Yuki a számára, akkor jön a képbe a “Mata Kaze ga Tsuyokunatta”, amiről nekem egyből a “sprinter” ugrott be. Habár ez inkább egy hard-rock számra emlékeztet, míg a “sprinter” jóval emészthetőbb és fülbemászóbb dallammal rendelkezik, de érdekes ilyet is hallani a lányoktól, mert egyáltalán nem rossz. Sőt.

Két újabb ismerős szám jön, a “Kizuato”, ami az “oblivious” mellett a legelső kislemezükön kapott helyett, és aminél a “Re/Oblivious” kapcsán írtam 1 évvel ezelőtt, hogy a remixe tetszetősebb volt, illetve a “serenato”, ami pedig a “fairytale”-lel jelent meg decemberben. Kicsit meredek volt berakni a “Kizuato”-t az előző szám után, a “sprinter” szerintem sokkal helyénvalóbb lett volna. De akár a két lassú szám után következő “ongaku” is befért volna ide. Ez is az új termés közé tartozik, és csakugyan különbözik az eddigiektől. A dance-rock ötvözése jó ötlet volt a már szokásossá vált hegedű néholi felcsendülése mellett.

Az “Ashita no Keshiki” megintcsak nem illett a képve, és csak azt tudom ismételni, hogy a “sprinter”-rel helyet kellett volna cserélnie. Az egész dalnak teljesen eltérő hangulata van, lassú, olyan álmodozós, tündérmesés, leginkább hasonlít egy zenedobozból szóló dallamhoz az elején, amiben az egyetlen jó pont a 4. perc felé előkerülő fuvola, de innentől kezdve már inkább a “Natsu no Ringo”-ra emlékeztet a dal.

Lassan az album befejezéséhez érve megint két ismerős dallal találkozunk, ami a “sprinter” és a “Kimi ga Hikari ni Kaete Iku”. Az utóbbinak jobban tetszett az akusztikus változata a “Re/Oblivious” kislemezről (igen, ez is a legelső számok egyike volt), de így sem rossz, a “sprinter” pedig továbbra is a legjobbak legjobbja, nálam az első helyen áll, ha a Kalafináról van szó.

És amilyen fantasztikusan kezdődött az album, ugyanúgy is ér véget. Visszatérünk a tengerpartra, a hullámokhoz, ahogy a víz szépen elmossa a partot majd visszatér a tengerbe, ugyanazt a nyugodtságot sugározva, mint az album nyitódala. A “seventh heaven” azonban nem csak ennek a lemeznek volt a zárása, hanem a “Kara no Kyoukai” című anime utolsó “fejezetének” befejezéséül is szolgált.

Összegezve tehát ezt a kisregényt, amit sikerült megalkotnom, messze a legjobb albumnak tartom a “Seventh Heaven”-t mindazok közül, amik ebben az évben már napvilágot láttak, és már most biztosra vehetem, hogy az év legjobb 10 j-pop albumában nálam ott lesz. (Hacsak az ezt követő Yuki albumok között nem lesz ennél akár még ütősebb, ami azonban nem kizárható.) Viszont ahogyan többször is említettem, a számok sorrendjén lehetett volna még mit variálni, de ez legyen a legkevesebb, amit negatívumként feltudok hozni.